Mihail Afanaszjevics Bulgakov 1891. május 15-én született Kijevben. Orvosi egyetemet végzett, majd pár évig praktizált. 1921-ben Moszkvában költözött, és elkezdték elismerni íróként is. Itt újságíróként dolgozott, több regénye megjelent. Dramatizálja Cervandes Don Quijoté-jét, majd megírja a Molière című történelmi drámáját. A rendszer ellene van, több művét betiltják, cenzúrázzák. A Mester és Margaritát megírja ugyan, de életében nem jelenhet meg, és halála után is több, mint húsz év kell, hogy Oroszországban legálisan olvashassák a regényt.

A történet három szálon fut: az egyik a fantasztikum, a misztikus vonulat a Sátánnal, a másik a köznapi Moszkva, a harmadik pedig a Bulgakov által átformált Jézus-történet. Már a mű elején megjelenik a félig fekete, félig zöld szemű sátán, akit előbb külföldinek, majd bolondnak néznek. Woland tökéletes természetességgel beszél Annuskáról és a kiöntött olajról, és úgy tűnik, mindent tud. Társaival – Azazellóval, az agyaras, vörös hajú férfival, a pepita öltönyös Korovjovval és a két lábon járó fekete kandúrral, Behemóttal – Moszkvában garázdálkodik, s míg Woland az embereket figyeli, Korovjov és Behemót feketemágia-szeánszot tartanak a színházban, felgyújtanak pár épületet, eltüntetnek pár embert. Aztán megjelenik Margarita, a boldogtalan nő, akit Woland felkér, hogy legyen a Sátán báljának házigazdája, cserébe visszaadják neki az elmegyógyintézetben ücsörgő Mestert, a szerelmét. Végül persze minden jóra fordul, Woland társaival hazatér, hatalmas fejetlenséget hagyva maga után. A legnagyobb vesztese a történetnek Hontalan Ivan és Nyikanor Ivanovics, akiknek talán még lett volna esélyük az örök nyugalomra, de most a telihold kínozza őket. A Mester regénye Poncius Pilatusról igazán emberi és szívbemarkoló. Jézus csak egy filozófus, egy idealista, és a helytartó nem gyűlöli őt, nem akarja megölni. A történet végén a Mester felszabadítja a helytartót, aki így végigmehet a holdfényösvényen, és végre újra találkozhat Jesuával.

Nekem a legjobban Woland tetszett és az általa képviselt alvilág. Hiszen a Sátán egyáltalán nem gonosz, nem akar rosszat olyannak, aki nem érdemli meg. És meg kell hagyni, igazán mókásnak hatnak a párbeszédek, melyben Woland közli az illetővel, hogyan is fog meghalni, és végül így is lesz. Például, mikor Berlioz halála előtt elárulja, hogy nem fogják megtartani az ülést, „mert Annuska már megvette a napraforgóolajat, sőt nem csak megvette, hanem ki is öntötte”. Végül Berlioz megcsúszik a kiöntött olajon, és lefejezi egy villamos. Végezetül pedig a kedvenc jelentem, amit nem lehet kihagyni:

- Tudja, kivel beszél? - kérdezte Woland.

- Tudom - válaszolta a Mester. - A szomszédom az elmegyógyintézetben Hontalan Ivan volt, az a fiatal gyerek. Ő beszélt magáról.

- Áh, igen, igen - örvendezett Woland. - Azzal a fiatalemberrel volt szerencsém találkozni a Patriarsije Prudin. Engem is majd megbolondított, annyira bizonygatta, hogy nem létezem. De, remélem, ön elhiszi, hogy csakugyan én vagyok?

- Kénytelen vagyok elhinni - válaszolta a jövevény -, bár, mi tagadás, nyugodtabb volnék, ha hallucinációs jelenségnek minősíthetném. Már bocsásson meg! - sietett hozzátenni észbekapva.

- Hát minősítsen annak, ha jobban szereti - hagyta rá Woland előzékenyen.