Albert Camus 1913. november 7-én született Algériában, Mondovi mellett. Francia apja meghalt, mikor egy éves volt, anyja szegény spanyol családból származott. Mostoha körülmények közt éltek, de a család mégis mostohaapa nélkül maradt. Tanítója, Louis Germain hamar felismerte a fiú tehetségét, és mindenféle ösztöndíjakra pályáztatta. Végül filozófiai osztályba íratták, ahol megismerkedett fő kritikusával és támaszával, Jean Grenierrel. 1937-ben feleségül vette Simone Hiét, de a házasság hamar véget ért, kölcsönös hűtlenség miatt. 1935-ben licenciátust szerzett és lediplomázott. Mindeközben már súlyos TBC-ben szenvedett. Fő munkája az újságírás volt, több lapnak is dolgozott az évek során. Ekkortájt írta meg híres regényét, A közönyt. 1940-ben ismét megházasodott, és a fiatal pár visszatért Algériába, ekkor írta meg A pestist. 1957-ben Irodalmi Nobel-díjat nyert, majd 1960. január 4-én mit sem törődve tüdőbajával autóbalesetben meghal.

A regény, vagy inkább kisregény fő mozgatórugója az unalom. A főszereplő pesszimista és relativista, és mindezt úgy adja elő, hogy elhiszik, hogy optimista. A cím sokat elárul az egész műről, már maga a stílus is közönyös. Lényegtelen dolgokat említ, rövid párbeszédeket, és ezekben is a beszélő csak tőmondatokban szólal meg. Neki tökéletes az otthona, jó lenne Párizs is, élvezi a nyarat, és nem bánja, ha tikkasztó a hőség. „Miért is ne?” alapon feleségül venné Marie-t, segít a selyemfiú szomszédnak, és csak úgy lelő egy embert. Mindenbe beletörődik, mindent képes megszokni. A cellában kényelmetlenül aludt, hiányzott neki a cigaretta, a nők, a fény – de aztán már napi 18 órákat aludt, leszokott a dohányzásról, megoldotta a nőgondot is, és megelégedett azzal a picike égszelettel, amit a rácson át láthatott.

Ami igazán megfogott, hogy nagyon olvasható a mű, alapjában véve rövid, ezt még fejezetekre, azt pedig részekre tagolja. Olyan egydélutános olvasmány. Nincsenek benne fárasztó leíró részek, vagy unalmas, hosszú beszélgetések. Tele van felesleges információval: fáradt, izzad, sötétedik. Tökéletesen leköti önmaga, a saját része a világban, és nem kíván mindenáron beleavatkozni a máséba. Ha kell, hát miért ne?

Már az indításnál is: közli, hogy meghalt az anyja, de nem tudja pontosan, mikor. Mert nem fontos, „nem tehet róla”. Nem érez semmiféle lelkiismeret furdalást, hogy idősek otthonába dugta az anyját, ő simán rágyújt a virrasztáson, majd elalszik. A temetés után csak arra tud gondolni, hogy végre mehet haza, és kialhatja magát. Aztán átmegy Raymondhoz, mert így nem kell főznie. Belekeveredik a nem túl tiszta ügyébe, de vállalja, nem érdekli. Tanúskodik is mellette, mert nem számít. Mikor Marie megkérdezi, szereti-e, ő csak annyit felel: „ennek nincs értelme, de hát azt hiszem, hogy nem”. A börtönben pedig le is mondd róla, nem hatja már meg a lány, messze van, így semmit sem ér. Lehet, hogy nem is él. Kit érdekel? Unta a tengert, unta a tárgyalást, unta a papot, fáradt volt, és semmihez nem volt kedve.

Bár a vége ugye függővég – nem tudjuk meg, vajon felmentik-e, vagy kivégzik, mindenesetre beletörődött a legrosszabba. Azt hiszem, az utolsó mozdulata egy vállvonás lenne.