„Vajda Jánosnak annak kellett volna lennie, aki Kiss József nem lehetett, aki Ady Endre lett” - így kezdi Ignotus Vajda János című cikkét a Nyugatban. Ady mély tisztelője a költőnek, és ahogyan a Néhai Vajda János című művében is írja, szerinte a vaáli erdész fia „magyarnak, bárdnak, poétának termett”. Őt idézi meg a Találkozás Gina költőjével című látomásos művében, amely az Új versek kötetben, azon belül is A magyar Ugaron versciklusban található. Ady ebben a versben megidézi a nagy elődöt, lelkének atyját.

A vers már az elején nagy olvasói aktivitást, háttértudást igényel, ugyanis sem a címben, sem magában az alkotásban nem jelenik meg Vajda János neve. Ady úgy veszi, mintha Vajda élete és munkássága mindenki számára az alapműveltség része lenne, mint a Biblia vagy a görög kultúra ismerete. Ezzel a gesztussal valóban naggyá, fontossá teszi a költőelődöt. Tisztelete a „csontváz-isten”, „szent elődöm”, „nagy rokonom” megnevezésekben is megnyilvánul.

Ady a képekkel, a vershelyzettel és a motívumokkal is egyértelművé teszi, hogy Vajdáról van szó. Már maga a kiindulási pont, az idő és a helyszín is a költőre utal. Az éjszaka, a vadon, a vaáli erdő és az Iharos mind-mind ismerősek Vajda tájverseiből. Azonban ugyanaz a táj, ami nála menedéket jelentett, lehetőséget adott a filozofikus elmélyülésre, most rémisztővé, zaklatottá, rémálomszerűvé válik, amit az ismétlődő képek még jobban felerősítenek, kihangsúlyoznak („őrület-éj”, „zúg az erdő”). Ebben a lázálomban megnyugvást csupán az újra és újra megjelenő simogató „csont-kéz” ad a lírai én számára, hisz amikor a „csont-kar” a homlokához ér, „az erdőn kigyullad a fény”.

A címben Vajda Gina költőjeként jelenik meg, s a múzsa a látomás részévé is válik. Azonban amint a lírai alany megpillantja az asszonyt, a nőalak átalakul Lédává („És zúg az erdő, Gina remeg. / Léda.”). Kratochwill Georgina Vajda számára a tökéletes nőt jelentette, az igazi elérhetetlen ideált – amit Ady számára Léda is.

A költőt Ady nevezi először „Montblank-embernek”, utalva Vajda Húsz év múlva című versének alapmotívumára, ami a költő szíve és a Montblanc csúcsa között von párhuzamot. Az égbe törő hatalmas hegycsúcs, a tömegből kiemelkedő ember szerepe mindig együtt jár a magányossággal, a kitaszítottsággal, a meg nem értettséggel. („Magyar árvaság, /Montblank-sivárság”) Ez a sors is közös a két költő életében, szent elődjének, nagy rokonának tartja.

„Mint a kidőlt útmutató, úgy hever Vajda János a magyar költészet fejlődése útján. Fáj, hogy mikor koszorút illesztenek rá, iszapot kell lekaparni róla.” - írja Ignotus. Vajda a saját korában nem volt elismert költő, Ady mégis szellemi elődjeként tekint rá, és verseivel még nagyobbá tette, felemelte a költőt.